Chapter 7 No.7

Magdolna kisasszony bels? boldogsággal nézte, hogyan sz?v?dik a fiatalok k?zt a regény. Fiatalok alatt Mancikát értette, meg a bárót, aki nagyszer? gyerek.

– Nagyon szeretem a fiatalokat – mondotta ? excellenciájának, – kivált ha okosak.

Mert a báró okosnak bizonyult, szívósnak, kitartónak, ügyesnek. Nem rohanta meg egyszerre a leányt, hanem lassan-lassan melléje csúszott. El?sz?r az idegeibe vette be magát, aztán a hiúságába. Innen már meg lehet építeni a hidat, mely az álmokhoz vezet. Ez a híd sóhajtásból épül, egy elfeledkez? nézésb?l, egy kibuggyanó szóból, egy kézszorításból...

Mancika azonban zárkózott természet? volt. Az ilyen leány szívébe bejutni a legnehezebb, az álmodók, a bolondok, az ábrándosak vannak t?lünk a legmesszebbre. Azt hinn?k, ?k szédülnek el a legels? vallomásnál és ?k vetik magukat els?nek karjainkba. Pedig nem ?k azok, akikkel a tavasz és szerelem kezd?dik, hanem az egészségesek, a józanok, akiknek mozgásba j?n a vére, ha virágillat csapódik hozzájuk. Csak ezeket lehet megrohanni, elszédíteni, k?rül?lelni egy pillanat gyorsan lobbanó mámorán keresztül. Ezek a sablonosak, az únottak, a jóviselet?ek, a kedvesek, a megdicsértek.

Az álmodó szívhez néz az út, nehéz megvívni a mesékkel és az álomlovagokkal. Nehéz elhallgattatni az álommuzsikát, az eolhárfát, a tízhúrú heged?t.

A báró a legels? mérk?zésnél észrevette, mert amikor egy este, tánc k?zben a megengedettnél forróbban ?lelte magához Mancikát, a leány arca hirtelen elkomolyodott.

– Mi bántja? – kérdezte a báró.

– Semmi, azt hittem hirtelenében, hogy a Grollal táncolok.

Ett?l kezdve aztán óvatosabb lett.

– Nehéz, nagyon nehéz a kicsike – mondogatta Margarétának, aki türelmetlenkedett. – Mert a kegyelmes úr kezdi unni magát és ilyenkor kiszámíthatatlan. Még azt is megteszi, hogy elutazik és akkor hiábavaló minden, amit itt hangszerelnek.

A báró értelmes fiú volt, a kemény szóból is megértette az egészet. és ilyenkor egy kis irtózás fogta el, melyet alig tudott elfojtani.

– Csunya dolog – konstatálta, – nagyon csunya dolog.

– úgy látszik, barátom – mondá egyszer a nagyúr, – magának nem sok szerencséje lehet a szerelemben!

és ebben a pillanatban olyan volt, mint a keleti isten, amikor fehér test? sz?zekre éhezik. A báró megundorodott t?le és kissé élesen felelt:

– Ez talán azért van, mert a szerelemben sem korrigálom a szerencsét.

– Pedig ott szabad – mondotta a kegyelmes úr, – néha nagyon is ajánlatos.

A vén ember teljesen Magdolna befolyása alatt állt, aki nem sajnált semmit, hogy ingerl? új helyzeteket teremtsen neki.

– Higyje meg, kegyelmes úr, csak az ér valamit, amit nehezen és drágán lehet kapni.

és elkezdett neki Mancikáról beszélni. Szakszer?en érdekesen, mert Magdolna m?vész volt, senki sem tudott úgy az asszonyi szépséghez és az ?reg ember új gy?ny?r?séget várt, új izgalmat, hogy megszínesítse a k?rül?tte áramló k?d?t, mely egyforma szürkeséggel nyeli el a gyorsan iramló napokat. Neki ez a játék az volt, ami a régi embereknek az óracsinálás: foglalkoztatta, f?lélte maradék energiáját elalvó életének. Neki a várakozás adott izgalmat, a játék, melyet másokon keresztül játszott és ebb?l a játékból élt Magdolna kisasszony.

A báró tisztán látta a dolgokat és néha megriadt. Sok volt még benne az ifjúságból és az ifjúság megriad attól, ami t?le idegen. De azért engedelmeskedett a kéznek, mely rángatta, nem tudott lesiklani az útról. Mert megszokta a kényelmet, a jólétet, a pénzt, a leveg?t, mely teli volt a gazdagság minden illatával.

– Bolond volnék – csitítgatta magát, – bolond volnék...

és elkezdte Mancika ellen az ostromot. óvatosan indult neki, lassan, kiszámítottan. A kalandorok és hamiskártyások vére áramlott benne, a játék kezdte hevíteni. Lassan, gy?ngéden bánt a leánnyal, hetek multak el, míg egyszer megszorította a kezét és Mancika ujjai szeliden engedtek a szorításnak, kissé remegtek, aztán belesímultak szeliden, megadóan.

– Amióta magát ismerem – suttogta, – mindig maga jár az eszemben...

Mancika fehér arcán kigyúlt a bibor és szemei melegen nézték a fiút. Nem felelt semmit és attól az estét?l kezdve dalba fonódott minden érzése. Azok a láthatatlan muzsikások, kik gyerekkora óta megt?lt?tték az álmok melódiáival a s?tét sarkokat, most lakodalmi himnuszt csaltak ki hangszerükb?l. A primheged? vékonyka hangja ujjongott, a fuvola fürgén trillázott, a hárfa pengett és valahol mélyen a szekrény alatt elhelyezkedett egy b?g? és belebrúgózott vidáman az ujjongó nótába, úgy, hogy f?l kellett kacagnia. Mert ez a b?g? lassú morajlással mintha így zümm?g?tt volna:

– Groll úr, Groll úr, Groll úr!

Eszébe jutott ugyanis Ica megjegyzése, aki kemény egyenesen ezt vágta oda neki: az a Groll tízezerszer kül?nb, mint a báró! Kül?nb, mert becsületesebb.

Icának ugyanis sehogy sem tetszett ez az ember. Valami ?szt?ne volt, ami nem csalta meg soha és amikor észrevette, hogy Mancika kezd feléje hajlani, k?zbevetette magát:

– Te, Manci, jó lesz, ha vigyázol magadra!

– Miért?

– Mert ez a báró nem rendes ember, akivel kezdeni érdemes!

Manci azonban már túl volt ezen. Egy este ugyanis, amikor pihentek a párok és Rozetti meg Knill Erazmus egy régi bécsi dalt cincogtak hangszerük?n, a báró remeg? hangon súgta oda a leánynak:

– Szeretem magát, Mancika. Maga nekem az élet és a boldogság. Maga nélkül üres volna k?rül?ttem minden és ha maga nem volna, én rossz ember lennék nagyon...

Mancika nem felelt semmit, csak szeliden meghajtotta fejét és a szeme sarkába belopódzott egy k?nnycsepp. éppen csak annyi, hogy meg tudta nedvesíteni a hosszú szempillákat. és ett?l a perct?l kezdve Mancika hol víg volt, hol szomorú. Szomorú, hol sírt, hol nevetett. Sírt olyankor, amikor arra gondolt, hogy mi lesz, ha a báró meg fogja tudni, hogy ? nem királykisasszony, hanem csak egy asztalos leánya a Medve-utcából, kinek apja most abból iszik, hogy részeg kocsisokat hajigál ki a korcsmaajtón. Nevetni meg akkor nevetett, amikor a láthatatlan b?g? elkezdett: zúgni, búgni:

– Groll úr, Groll úr...

A báró a vallomás óta mintha megszelidült és megsápadt volna. Karcsú, elegáns alakja elvesztette minden feszességét, arcára ráült valami álmodásféle. Mancika boldogan mosolygott f?l, amikor megjelent és tánc k?zben néha megfeledkezve magáról, egy r?vid fél pillanatra a vállára csuklatta bóbitás fejét, Erre aztán ?sszenéztek a polgárleányok.

– Csunyán viselkedik az a leány – mondogatták, – de a szívük megtelt vala irigységgel...

Magdolna kisasszony gy?ny?rk?dve nézte ?ket:

– Nincs szebb, mint amikor a fiatalok szeretik egymást, – mondotta Popelkának, a bárónak pedig odasúgta:

– Bravó, bravó!

és elreferált a kegyelmes úrnak is, aki egy nézeten volt Magdolnával:

– Nincs szebb, mint amikor a fiatalok szeretik egymást, csak olyan átkozott sokáig ne tartana!

? excellenciája ugyanis most már s?r?bben jelent meg a rács m?g?tt a titkos fülkében, ahonnan elgy?ny?rk?d?tt az ifjúságban. Alulról meleg illattal kevert pára szállott f?l hozzája és bebújt a faragott lécek k?z?tt. A kegyelmes úr úgy szívta magába az illatot, mintha rózsaszag lett volna. Pedig az ibolyához állott k?zelebb, mert leányi hajból kavargott el?.

– Nincsen szebb, mint az ifjúság – ismétlé meg magát és tágra nyílt szemmel bámulta a bárót és Mancikát. Szemmel k?vette minden mozdulásuk, magába szívta arcjátékukat. úgy érezte, ? jár ott kar karba ?ltve azzal a barna leánnyal, minden mozdulata, minden nézése, minden hevülése neki szól. érte, miatta, az ? akaratából t?rténik minden, ? vette bérbe mások ifjúságát, hogy esztend?r?l-esztend?re újra átélje azt, ami szép és ami az életet teszi.

– Maga nagyon ügyes h?lgy, Magdolna – vetette oda a vén leánynak, aki boldog volt ett?l az elismerést?l. és a kegyelmes úr hálás is volt iránta. Nem tudott volna meglenni e nélkül az asszony nélkül, akivel valamikor személyesen játszotta el azt a játékot, mely alattuk himbálódzott. Mert akkor még fiatalok voltak mind a ketten. Magdolna haja olyan volt, mint Mancikáé, és ? maga elegáns fiú volt s házasságot igért Magdolnának, aki az ?vé lett nemsokára. Az ?vé lett sírás nélkül, k?nny nélkül, jelenet nélkül és amikor megunta, ?nként félreállt, de mint gondos asszony maga ügyelt arra, hogy a kegyelmes úr mellé ne kerüljenek veszedelmes személyek. Magdolna értette a módját, hogy kell újra meg újra megjátszani a szerelmi játékot, újra átélni a legels? regényt. és ezért nagy becsben vala ? kegyelmességénél, ki minden dologban reá hallgatott.

Most, hogy a kegyelmes úr gy?ny?rk?dve nézte végig Mancika csatáját, melyet azon a fiún keresztül vívott vala, megjegyezte:

– én nem mórikáltam magam ennyit kegyelmes úr!

? excellenciája helyesl?en bólintott:

– úgy van Magdolna, de én gyorsabb voltam, mint azon fiatalember!

Magdolna megvigasztalta:

– Még csak néhány nap az egész, akkor aztán j?vünk mi.

Amikor a kegyelmes úrnak egy ilyen ügye támadott, mindig t?bbes számban beszélt, hogy észrevegye, hogy neki is része van a dologban, hogy ? is hozzájárul ahhoz, amiért mindig hálásnak illik lenni.

A báró pedig folytatta az ostromot. Egyszerre csak ott állott a kapu alatt, mely ?nként megnyilott el?tte. Megnyilott és csendesen befogadta a hódító lovagot, ki legels? volt k?z?ttük. Most már nem beszélt elfojtott, elszorított hangon, már nem akadozott a szava. Meleg, forró mondatok buggyantak ki a száján, a hangja zümm?g?tt, mint a megrezzen? húr a heged?n. és Mancika is bátrabb lett. Nem süt?tte le a szemét, hanem melegen, nyugodtan a fiú arcába nézett és csendes bizonykodással felelte:

– én is szeretem magát.

A báró mindennap virágot küld?tt. Vérszín?, selyemszirmu virágot, melynek a Mancika a nevét sem tudta. A virágnak nem volt illata, de lángolt és égett és megt?lt?tte t?zzel a szobát. Ica ebb?l mindent megtudott.

– Beléhabarodott, – konstatálta, – egészen beléhabarodott...

és elhatározta, hogy szemmel tartja ?ket. A báró azonban nem állt meg a sóhajtásnál. Egy este megkérdezte a leányt:

– Mancika, nem adna alkalmat, hogy beszélgessek magával?

– Mikor?

– Holnap délel?tt, várom magát a bástyán és akkor beszélhetünk.

Manci igent intett. A szívében ünnepi harangok kezdtek zúgni, egész éjjel nem hunyta le a szemét. A valóság ?sszekeveredett a vággyal és álomfigurákkal rajzolta teli a s?tétet. A mesebeli herceg elj?tt, de olyan arca volt, mint a bárónak és ? felült a hatlovas hintóba, mely hirtelen ?rült iramodással megindult a s?tétség felé. A báró még azon az estén megmondta Magdolnának:

– Azt hiszem, egy-két nap mulva megcsináljuk.

– Maga derék fiú!

Mancika boldogságtól sugárzó arccal jelent meg a találkozón. ?sz volt és a száraz levelek olyan hangot adtak, mint az elhagyott spinét, melynek ereszkednek húrjai. Bánatos érzések úsztak a leveg?ben, a hegyekr?l beszólt a városba a szél és magával hurcolta a haldokló füvek kesernyés illatát.

– Vártam magát, – mondotta a fiú.

– Tudtam, hogy el?bb lesz itt, mint én, pedig hamarabb j?ttem, mint ahogy megbeszéltük.

Egymáshoz símulva mentek. A báró mindenr?l beszélt, csak arról nem, amir?l kellett volna. Maga sem tudta miért, de elfogódott volt. A leányról lesugárzó tisztaság elfojtotta szavát. érezte, hogy Manci vár valamit. Egy forró vallomást, egy remeg? mondatot, mely a j?v?r?l beszélt. De nem tudta kier?szakolni, hanem lehajtott fejjel ment a leány oldalán.

Mancika észrevette és megkérdezte:

– Mondja, mi bántja magát?

– Semmi, – felelte a báró, – ha magával vagyok, nem tudok beszélni.

Elpirult, amikor mondta, mert eszébe jutott az a vén ember, akiért esténkint komédiáznia kellett. Most, hogy ez a játék a nappalba húzódott, tisztábban látott mindent. Az éjszaka keze s?tét, eltakar mindent, de nappal hiányzik ez a takaró.

– Komisz munka, – gondolta nagy elkeseredéssel, – komisz dolog...

Aztán arra gondolt, hogy hiszen minden ett?l függ. A jólét, a kényelem, a pénz, a biztos élet. és mindent legy?r? akarattal elhatározásra jutott:

– Meg fogom csinálni!

Mancika pedig ott lépkedett mellette, mint a fehér hótollu galamb, és nem vette észre, hogy csapdát állítottak elé.

A bárónak lassan-lassan megj?tt a szava. Belemelegedett. Magáról beszélt és a j?vend?r?l. Addig er?szakolta magát, míg végre sikerült beler?gz?dnie ebbe a hangulatba.

– Nem tudok maga nélkül élni Mancika, – mondotta, – üres az életem maga nélkül. Alig várom, hogy elj?jj?n az este és láthassam, gy?ny?rk?djem magában.

Mancika bársonyos szeme hálásan nézett a fiúra.

– én feleségül veszem magát, – folytatta a báró.

– én feleségül megyek magához, – mondotta a leány.

Csak neki lehet ilyet mondani, villant keresztül a báró fején. Mert csak az ilyen leányok hisznek és bíznak vakon. A naivakat, a hiv?ket, a vakon rohanókat, az ?szintéket, akik csak titkolódzni tudnak, de hazudni nem.

Manci már titkolódzni sem tudott, mert amikor séta után kipirult arccal j?tt haza, lehetetlen volt észre nem venni rajta a boldogságot. Ica el? is vette:

– Te Manci, te a báróval voltál. Vigyázz, ne csinálj valami ostobaságot!

– Ne félts te engem, te csak puhitsd a patikust!

– A patikustól nincs félni valóm, de az a fiatal úr er?sen gyanús.

– Nem gyanús, – felelte büszkén Manci, – egy cseppet sem gyanús. Feleségül fog venni!

Büszkén ragyogott a szeme, amikor kimondta, kiegyenesedett, megnyult és sajnálkozóan mérte végig a hugát. Ica azonban nem adott az effélékre semmit. Nem volt semmi érzéke a gesztusokhoz.

– Szamárság, – mondotta határozottan, – jó lesz, ha kivered a fejedb?l! Az a báró naplopó és kártyából él, de még így sem hiszem, hogy elvegyen egy asztalosleányt. Aztán meg nem is báró és egy fillérje sincsen...

Manci kihívóan kérdezte:

– Ugyan honnan tudod?

– A Groll mesélte nekem, a Groll nem hazudik.

Manci mérges lett nagyon:

– A Groll! Az a szepl?s majom úgy viselkedik, hogy nem birom ki! Mintha v?legényünk volna mind a hármunknak. Mindig a nyomunkban van, nem fordíthatom sehova se a fejem, hogy ne lássam. Mintha el tudnám felejteni, milyen pimasz volt. és te még ezek után szóba állsz vele!

– Szóba állok, igenis szóba állok, – felelte haragosan Ica, – mert ez a Groll buta, de becsületes. Amit tett, butaságból tette. De ez a te báród egy k?rm?nfont csirkefogó és jó lesz, ha abbahagyod vele a komédiát. Akkor leszel a felesége, amikor...

Nem tudta befejezni a mondatot, mert Manci k?zbedobbantott. Er?sen, határozottan és mély meggy?z?déssel mondta:

– és mégis feleségül fog venni!

Ica vállat vont, mintha nem érdekelné a dolog, de azért magában rettent?en megijedt:

– Baj lesz, – állapította meg titokban, – valami baj lesz ezzel a Mancival!

Manci g?g?s fejtartással járt és kelt a Medve-utcán, figyelemre sem méltatta t?bbé a rajongókat. úgy érezte, hogy f?léjük n?tt, nagyobb lett és messzire távolodott t?lük. Elkezdte gyül?lni a sikátorutcákat, amelyekben olyan pompásan el lehet bújni a valóság el?l. Ezel?tt szerette az eltakart zugokat, ahol nem tudja k?vetni a szem, szerette az ódon házakat, a nyitott ablakokat, melyekbe be lehetett lopni egy-egy pillantást. Szerette a frizeket, a kapubálványokat, az ékítéseket az ablakok hajlása f?l?tt. Hiszen úgy el lehetett ábrándozni, amikor lelibbent az este, mely k?dkend?t csavart a gázlámpákra és megn?vesztette a falakat. Ilyenkor álomalakok suhantak el titokzatosan a kapuk el?tt és az ablakok alatt, amelyek megt?lt?tték igérettel az üres leányéletet.

Most, hogy a báró szerelmes szívvel k?zelített hozzá, egyszerre kicsinynek, utálatosnak, penészesnek tartott mindent, és fel?rült a szíve, amikor arra gondolt, hogy nemsokára itt van a szabadulás.

– Báróné leszek, – gondolta felujjongó ?r?mmel. Beleszédült a boldogságba. Látta, hogy vadidegen, sohasem látott emberek fordulnak nyomukba, amikor a báróval sétált és félig irigyen, félig csodálkozva mondogatják:

– Milyen gy?ny?r? pár! Hogy egymáshoz illenek!

Ilyenkor boldogan vágott a báró felé és mosolygott.

– Hallotta?

A báró mély meggy?z?déssel mondta:

– Talán nincsen igazuk?!

Mindennap találkoztak és pontosak voltak mind a ketten. Ezek a találkozások elernyesztették a báró energiáját. Egyik napról a másikra tolta a rohamot, amellyel ezt a leányt meg kell szerezni – másnak. és minden alkalommal újra meg újra felt?rt bel?le a tiltakozás:

– Gyalázatos história!

Néha már a száján volt a hívó mondat, de nem tudta kier?szakolni, mert a leány olyan ?szintén bizakodva, akkora rajongással nézett rá nagy szemével, hogy nem mert el?hozakodni vele. A találkozók után lehangolódva kullogott el és magán érezte a leány meleg, rajongó pillantását. Nem tudta lerázni magáról, égette, mintha láthatatlan reflektor vetett volna rá forró sugárzást.

– Ej, csak nem vagyok belé szerelmes? – kérdezte riadozva, aztán hozzátette:

– Akkor igazán eszcájgot pucolok.

Már kezdett türhetetlen lenni neki ez az állapot. Mert Magdolna szüntelenül k?rül?tte settenkedett:

– A kegyelmes úr unja magát, – mondotta, – maga tudja, hogy ez mit jelent.

A kegyelmes úr Magdolnán keresztül érintkezett a báróval. De csak ebben a kérdésben. Hisz ilyenekkel ? nem foglalkozott, hiszen akkor Magdolna f?l?slegessé vált volna életében. éppen ezért hajszolta a bárót és egyszer meg is mondta neki:

– Kedvesem, maga nagyon k?nnyen veszi a dolgot.

A báró ezen felb?szült. Kül?nben is megvetette ezt az asszonyt, aki annak a vén embernek a gonosz szelleme volt. Mert az a vén ember nem tudott akarni. A legnagyobb érzés, mely ki tudott fakadni bel?le, a bosszúság volt és egy este kit?rt bel?le Magdolna el?tt.

– Maga kezd lassú lenni, – mondotta, – úgy látszik ?regszünk!

Magdolna halálra rémült és el?vette a bárót.

– Na, most már itt lesz az ideje...

A báró elgondolkozott.

– Mikor akarják?

– Holnap délután...

– Az órát majd én mondom meg, – felelte, és azon az estén majd hogy ?ssze nem forrott Mancikával. Máskor udvariasságból egy-egy fordulóra vitte Icát, de ma megfeledkezett róla. Még sohasem suttogott ilyen szerelmesen, még soha nem szédítette ennyire Mancikát.

– J?jj?n el holnap délután háromkor, – mondotta, – szeretnék komolyan beszélni magával. úgy-e elj?n?

– Elj?v?k, – mondotta a leány, – hiszen tudja...

Másnap délután lassu ?szi es? hulldogált és pára ült a Viharhegy tetejére. Mancika mégis elment a bástyára, ahol már várta a báró. A leány észrevett valamit rajta.

– Maga nagyon sápadt, mi a baja?

– Keveset aludtam az éjjel. Magára gondoltam mindig...

és ebben igazat mondott. Azon az éjszakán nem tudott aludni, mert mindig a fejében járt az a kis barna gyerek. Odatolakodott gondolatai k?zé, végignyult bennük, nem tudott szabadulni t?le.

– Vajjon mit fog szólni, ha...

Százezer gondolat rohanta meg, de nem tudott feleletet adni. Hiába er?lk?d?tt, hiába vívódott. Nem ment, nem bírt vele. Ha egy pillanatra kiszorított valamit, a k?vetkez? pillanatban új alakot ?lt?tt. Eleinte ezzel vigasztalta magát:

– Ej, hát azt csinálja, amit a t?bbi... Hallgat és megvigasztalódik... Elvégre is az a vén ember gondoskodik róla.

De nem tudott megmaradni ennél. új dolgok j?ttek, ijeszt?ek, s?tétek, feketék. El?szállottak csipkés, halk denevérszárnyon és leguggoltak melléje. Arról beszéltek, hogy az ilyenfajta leányokban óriás az elkeseredettség. Ezek lépnek leghamarabb arra az útra, mely a semmibe torkollik. Az álmodók, a bolondok, a szerelmesek végeznek magukkal leghamarabb.

Erre aztán valami fájó érzés lepte meg. Nem tudott aludni. Maga el?tt látta Mancika sápadt, fehér, élettelen arcát. Hajnalfelé, amikor már fakószínü szárnyon belebbent hozzá a reggel, elkezdett alkudozni ?nmagával.

– Ej, – gondolta, – megesett máskor is, mással is, az élet nem válogatós...

Délel?tt felment Magdolnához. A vénleány várakozóan nézett rá.

– Rendben leszünk, – mondotta, – csak aztán valami baj ne legyen...

– Attól ne tartson, itt leszek én...

Magdolna volt ugyanis a vigasztalás. Aki megjelent a legnehezebb félóra után és felszárította a k?nnyeket, mosollyá szelidítette a sírást.

Nagy gyakorlata volt ebben. Ismerte a fogásokat. Veronika kend?jét vitte a retikülben és az a kend? teli volt itatva – parfümmel.

Most, hogy Mancika ott állott a báró el?tt frissen, mosolyogva, egy pillanatra megint el?j?ttek az aggódások, de a báró lebirta, leszorította ?ket.

– Muszáj, – mondotta, – muszáj...

Az es? lassan szitált, csak egy-egy nagyobb es?csepp dobbantotta meg az es?erny? selymét.

– El kellene valahová menni, – mondotta a báró, – azután a palotáról kezdett beszélni. A képekr?l, bronzokról, ódon butorcsodákról, nehéz függ?ny?kr?l.

A leány érdekl?dve hallgatta, meg-meggyulladt benne a fantázia és el tudott képzelni egy ?szi alkonyodást, mely megrendült ott az ódon bútorok k?z?tt. Vén óra kezd tik-takolni és kinyitja fényes szemét a sokágu csillár. A kandallóban meglobban a t?z és illatszer szóródik bele a leveg?be. Jó lenne ott asszonynak lenni, gondolta, titokzatosan suhogó selyemben végigmenni a termeken...

– J?jj?n el hozzám, mindent megmutatok, – mondá a báró fojtott hangon...

A leány felkapta a szép fejét. Pupillái kitágultak és kíváncsi, de tiszta sugárzás hullámzott ki rajta.

– Igazán elj?jjek?

– J?jj?n, – mondotta a báró. A szíve kalapált, még a torkán is érezte véres lüktetését. Lépésük ?sszestimmel?d?tt, az üres utcák felkapták koppanásukat és megálltak egy nagy, kétszárnyu, sárgára eresztett t?lgykapu el?tt.

– Itt vagyunk, – szólt a báró és megnyomta a cseng?t, mely r?videt, éleset berrent.

A leány ?sszerezzent.

– Fél? – kérdezte a báró.

– Ugyan mit?l? Hiszen maga velem van.

A kapu kinyilt. Piros sz?nyeg futott a lábuk alá, mintha a hatalmas kaputorok nyelve lett volna. A boltív k?zepén nehéz lámpa égett és bágyadt sugárzással t?lt?tte meg a leveg?t. Az ajtók maguktól látszottak kinyílni és Mancika szinte megh?kkent, amikor észrevette az inasokat, kiknek merev arca nem árult el semmit, de a szemükb?l furcsa nézés sugárzott el?.

Egy nagy terembe mentek. A báró leültette a leányt. Szeliden, gy?ngéden, aztán felállott.

– Egy pillanat mulva j?v?k, Mancika, – mondotta. – R?gt?n j?v?k...

Megfordult. A leány remegni kezdett. A leveg? fojtott volt, mintha ismeretlen rémségekkel lett volna teli. Maga sem tudta miért, de reszketett. Félt. A sarkok mintha ismeretlen sz?rnyek torka lett volna. ? is felállt.

– Ne maradjon sokáig, – mondotta a fiúnak, – ne hagyjon itt...

A báró megállt, mintha tusakodott volna. A szomszéd szobában valaki felk?h?g?tt. A leány ?sszerezzent, a báró tudta, hogy ki az. A kegyelmes úr. Valami láthatatlan kéz egyszerre meggyújtotta a lámpásokat. Száz meg száz k?rte izzott fel egy másodperc alatt. Kék, z?ld, piros, sárga, violaszín? szemek bámulták Mancikát, aki szép volt, mint maga a tavasz. Bibor ?ml?tt végig az arcán, a szeméb?l szelid, k?ny?rg? nézés szállt a báró felé. és a romlott, cinikus, számító embert lenyüg?zte ez a tavasz. Visszafordult az ajtóból és odament a leányhoz. átkarolta és er?szakosan, szinte durván kivitte a szobából.

– J?jj?n Mancika, nem jó magának itt lenni.

Az inasok csodálkozva néztek rájuk. A szobában pedig, melyb?l kiléptek, haragosan, indulatosan k?h?g?tt valaki.