A három galamb

A Medve-utcán egy reggel nehéz stráfkocsi düb?rg?tt keresztül és megrázta az ablaküvegeket, melyek m?g?tt fehér csipkefügg?ny ?rizte az asszonyokat és lányokat. A Medve-utcában ugyanis alacsonyak az ablakok és aranyszín haja van az asszonyoknak. Az ilyen hajra sóváran száll a férfinézés, mint a virágra a galagonyalepke. Az ilyen hajat el kell rejteni olyankor, ha kibontva ?mlik végig a vállon, mely világít, mint a fehér alabástrom.

Csak csendesélet? asszonyoknak van ilyen fehér testük, asszonyoknak, akik keveset vetk?znek és csak vasárnap délel?tt ?lt?znek suhogó selyembe, amikor misére szólnak a szakállas barátok harangjai. A szakállas barátok csak háromszor látnak életükben vizivárosi asszonyt k?zelr?l. El?sz?r akkor, amikor keresztelnek, másodszor, amikor ?sszeadják valami ropogóscsontú kézm?vessel, harmadszor pedig, amikor fáradt-csendesen lefekszenek pihenni egy nehéz t?lgyfakoporsóba, melyet mérték után gyalul ?ssze a Gyorskocsi-utcai asztalos...

Amikor az a nehéz stráfkocsi felcs?r?mp?lte a Medve-utcát, hajnal volt és meglebbentek a függ?ny?k, s kiváncsi pillantások szálltak bele a májusi reggelbe, mely mosolygós vala, mint a jókedv? királykisasszony, ki szépet álmodott. A pillantások haragosak voltak, mert május elsején bokrétás legények szokták f?lkelteni az álmodókat. Bokrétás legények, kiknek fekete süvegje orgonavirággal van kitollazva és ménkü nagy trombitát recsegtetnek a Fekete Medve sarkán. A nóta kényelmesen cammog bele a sikátorutcákba, a taktusa illedelmes, mint a misére suhogó polgárasszony. A bombardon vartyog, a szárnykürt rikácsol és a klarinét nyafog, mint a válogatós gyerek. és mégis szép a dal, mely kiszáll a trombitat?lcséren, mert ott fogant valahol csendes német városokban, ahol szigorúan ki vagyon mérve az emberi élet, mint a Z?ldhordónál a korsó s?r és csak vasárnap délután érnek rá a kézm?vesek arra, hogy olyasmit cselekedjenek, mit hétk?znap r?viden butaságnak hívnak az iskolamesterek. E vasárnap délutánok hangulata szorong benne a dalokban, melyeket hétk?znap csak a leányoknak van merszük dudolni titokban...

Hogy nem a trombitások keltették fel a Medve-utcát, haragos t?zzel szikráztak az asszony- és leányszemek. Akkor meg éppen, amikor meglátták a kocsit. A szekéren ugyanis mindenféle lim-lom dagadozott, melyekr?l azt se tudták a jó pugrisok, hogy mire való. Nem látták a becsületes százfiókú sublátot, melyben kényelmesen elszunnyad a fehérnem?, nem az almáriumot, melynek torkából levendulaillat felh?zik el?. A kényelmes ágyak tornyos feje sem hivalkodott a kocsi tetején s az asszonyok szemében az a kérdés égett csodálkozva: vajjon hol és mit álmodnak ezek az emberek? Mert arról meg valának gy?z?dve, hogy álmodni és meghalni csak tornyosfej? ágyakban lehet.

Ezek helyett a polgári élet-kellékek helyett mindenféle furcsa holmi hivalkodott a szekéren. Nagy, nehéz dunnák, süppedéses párnák kevélykedtek a kocsis háta m?g?tt, az ágynem? mellett batyuk, a batyukat mindenféle cifra láda támogatta, melyekre tulipánok voltak pingálva. A ládák tetején edények cs?r?mp?ltek, melyek mázasok voltak, a rajzuk pedig éppen olyan cifra, mint a ládáké. A butorféle m?g?tt gyalupad gubbasztott, a gyalupadon szerszám cs?rg?tt, meg valami furcsa hangszer, amilyent sohasem láttak az itt való emberek. Olyan volt, mint a cimbalom, de kisebb és ezüst hurok csillogtak rajta, mint a frissen k?sz?rült kés.

A cs?r?mp?lés f?lkeltette a polgárokat és a százesztend?s Frau Krisztin, ki b?lcs volt, mint a vén papagályok, megcsóválta ?reg fejét:

– Na, so á' Gsindl!

A kocsi mellett ugyanis egy hányaveti járású férfiú lépkedett, mintha parketten ceppedlizett volna. A bajusza veres, a feje kopaszodó. Jóvágású ember volt és feltünt a pugrisoknak, hogy egyetlen-egyszer sem botlott meg az ?k?lnagy k?b?l rakott flaszteren. úgy ?lt?z?tt, mint az iparosok vasárnap, pepita nadrág és Ferenc József-kabát kevélykedett rajta. Nem volt fiatal, de a szeme mégis ide-oda elevenkedett a meglebben? függ?ny?k felé és holtbiztosan meglátta a jókép? személyeket. Ilyenkor aztán kevélykedve meglebbentette fekete puha kalapját:

– Kisztihand, naccsám!

Félszemével hátrafelé vágott, ahol egy szélesre g?mb?ly?d?tt asszony ballagott elfulladva és meg-megbotlott a nehéz k?vekben. Jókép?, barna iparosasszony volt, java magyarfajta, a karja mint két g?mb?ly?re esztergályozott c?l?p csapkodta a leveg?t. Szeme dióbarna volt, a haja fekete és nagytollú kalap berzenkedett a fején. Amikor a férfi ide-oda k?sz?nt a kikandikáló fehérszemélyeknek, az asszony felh?rdült, mint a haragos mopszlikutya. A férfi azonban hátra szólt:

– Ugyan ne bomolj, Mári! Az iparosember el?bb társadalmat ?z!

Az asszony valami cifrát kanyarított a társadalomra, meg az üzelkedésre, aztán meg-megigazgatta a stráfkocsiról lefityeg? holmit és fújt, kelletlenkedett, ellenségesen forgatta jobbra-balra a meglebben? függ?ny?k felé szemét, aztán hálásan sóhajtott, amikor a stráfkocsi megállt egy szürke emeletes ház el?tt. A ház ódon volt, mint az egész városfertály, a kaput nehéz k?bálványok tartották, a kapu f?l?tt valami ?reg címer viaskodott a rámázolt mészréteggel, a kapubolt alatt mángorló sárgállott és fehértarka macskák kerget?dztek.

A szemben való ház ablakai kinyiltak és Muttermayer néni riadtan nézett ki az ablakon. ? is azt mondta, amit Frau Krisztin:

– Na, so a' Gsindl!

Nem volt érkezése újabb megjegyzésre, mert a Fekete Medve sarkán keményszavú nóta reccsent. Nem trombita fújta, hanem emberi torok. Feketeruhás sváblegények, iparosforma sihederek tátogatták szájukat. Egy rezesarcú, nagy?kl? dirigálta a kórust, mely valósággal bedugaszolta szavával a sikátorokat. és szólt az ének:

A putafoki talárok mink fatyunk,

Szép leánokért élünk-halunk...

Einz, zwei...

Ellenpen:

Télután, mosoka-

Tás után,

Peáll a szort it?

és mindig havaszik...

Drei, vier...

A humorkás korál mosolyt csalt az asszonyi ábrázatokra és a lányok huncutkodva kacagtak ki az ablakon. A burgerek is felébredtek és magasra húzván nadrágjukat, pálinkát nyújtogattak kifelé a dalárdának, mely nagy kortyokban nyelé a tüzes italt. Házról-házra, ablakról-ablakra mentek a svábok és még az emeletekr?l is madzagon lógattak feléjük a valódi t?rk?lyb?l a derék polgárok, kik kül?nben sz?kmarkúak voltak, csak ünnepi alkalmakkor nyilott meg a tenyerük és szívük...

A dalárda minden harmadik-negyedik háznál lelkesedve zendített rá a dalra és nyelte a kiáramló pálinkafolyamot. Mind nehezebb lett a torkuk, mind bokrétásabb a süvegjük, mert a pálinkával együtt virág is hullott az ablakokból. Ami nem is volt csoda, mert tavasz volt és a k?házak mély udvarában virágpillangó ült az orgonabokron...

A Medve-utca kéjes gy?ny?rrel hallgatta a dalárokat, szívta és itta az éneket és élet szállt a k?vek k?zé, a tavaszi reggel gy?nge élete. Kerekre szélesedtek az orcák és jókedvre hangolódtak a szívek. Mert jó hírt hoztak a vincellérek a hegyr?l és Frau Krisztin, a százéves asszony jó termést jósolt ezidénre. A dalos svábok megálltak annál a háznál, amely el?tt a stráfkocsi vesztegelt, s amely el?tt két nagymarku tróger p?r?lt az imént érkezett asszonysággal, aki a f?ldszinti ablakok egyikéb?l szidta f?lmen? ágra leledz? rokonságukat. A dalosok rázendítettek a dalra, a szünetek k?z?tt a regenschori rányújtotta lapát nyelvét az asszonyra, kit elhagyott a türelme. A k?vetkez? pillanatban egy v?d?r víz csapódott a sváblegények képébe és l?n sz?rny? felfordulás, milyet még nem láttanak a medve-utcai k?vek. A dalárda ugyanis haragra lobbanván a sérelem miatt, beverte az ablakot. Bántotta ?nérzetét, hogy a polgárság szemeláttára t?rtént és hogy az asszonyok nagyot kacagtak rajtuk.

Az ablaküveg cs?r?mp?lve hullott a gyalogjárók?re, de a k?vetkez? pillanatban kij?tt az asszonyság ura. Ingujjban volt és er?s karján dagadtak az izmok. Megfogta a karvezet?t, megrázta és odavágta a dalárok k?zé, kik mint a kuglifigurák jobbra-balra d?ltek. A dalárda szétrebbent, mint a k?vel meghajított verébsereg és az emberek sz?rny?k?dének:

– Ein rabiater Kerl!

A f?llépés imponált a két trógernek, ki nekilátott a cihel?désnek és befelé hurcolta a holmit. A mester a világért sem nyúlt volna semmihez, csak nézte, hogy izzad a két szaktárs és hallgatta, hogy kerepel a felesége nyelve, ki szapora szóval korholta az imént való ágálás miatt. Amikor megunta, felszólt félvállról:

– Ne kacérkodj már annyit, Mári! Az iparosembernek meg kell szerezni a tekintély-alapot...

Szólt és rágyujtott egy r?vidre, melynek kék füstje lassan úszott a leveg?ben, mint az emeletr?l leejtett fátyolrongy. Ott állott g?g?s-kevélyen, mint egy fejedelem és egykedv?en szalajtotta végig a szemét a házakon, mintha nem érdekelnék. Pedig nem tett céltalanul semmit, mint a magyari népek általában. Az utcába torkolló boltajtókat figyelé bels? elmélyedéssel és csakhamar megcsillant a szeme. Mert észrevette, hogy az egyik deszkalapról Gambrinusz király k?vér orcája mosolyog. Valami régen porló vándorpiktor mázolta valamikor az ajtóra anno Domini 1792. Nagy bend?je lehetett a jámbornak, mert mint a legenda mondá, annyi s?rt alkudott ki fizetségül, amennyit egy ül?helyében meg tudott vala inni. és aznap nem jutott s?r a vizivárosi polgároknak, mert a vagabundus megivá mind a három hordót.

Gyomránál csak a szíve lehetett nagyobb. A szívében szerelem égett. Nagy, s?r?, mélységes szerelem, melyet s?rrel kellett vala locsolni, hogy meg ne gyulladjon és hamuvá ne hulljon valamelyik kiskorcsma el?tt. Nagy szerelmét, rajongását rámázolá az ajtófára. Cinóberrel meg kékkel dolgozott, de annyi életet vitt felséges ? ura ábrázatába, hogy nem volt ember, aki el mert volna menni a ?Szomjas pacsirta" el?tt. Ez a pacsirta hasonlított vala a m?vészre, mert szintén szerette a s?rt. Odaszállott Gambrinusz király habzó k?korsójára és megülve szélén, belemártotta szomjas cs?rét a habzó italba...

Az ujonnan érkezett férfiú egyenesen a Pacsirta felé tartott és berugván az ajtót, letelepedett az egyik asztalhoz, mely kopott volt az id?t?l meg a durákozó iparostenyerekt?l. K?rülszimatolt és az egybeolvadó szagokból megállapította az els? versre, hogy itten a a legjobb a barackpálinka. Amikor eléje tették, egy hajtásra kiitta és ezt megismétlé egymásután négyszer. Ekkor aztán szalonnát húzott ki a pepitanadrág zsebéb?l, kenyeret kért és végtelen nagy kézm?ves-nyugalommal bicskázni kezdett. Szakértelemmel aprítá a húsos szalonnát és kenyeret, belakott, aztán lecsipegetvén nadrágjáról a morzsákat, az asztalra durrantott:

– S?rt!

Kisült, hogy legalább is van olyan szomjas, mint a pacsirta a silten, mert egyik korsót a másik után hajtogatta f?l. A korcsmáros félre nem magyarázható aggodalommal szemlélte vendégének ilyetén való a m?k?dését, ami alighanem a fizetségre vonatkozott. De megnyugodott, mert nemsokára megnyilt az ajtó és megjelent a barna asszonyság, aki csíp?re tette kezét és rárikolta élete ? párjára:

– Mi lesz, nagyságos úr?

– Ugyan ne kacérkodj, Mári! Igyál egy pettyet!

Az asszony azonban megnyitotta beszédjének zsilipjét és elárasztotta szózuhataggal az utcát. Az egészb?l csak annyi volt kihámozható, hogy a trógerek behurcolták a holmit és fizetségre várnak. A férfi erre mellényzsebéb?l kikotort két százkoronást, meg egy csomó kisebb bankót és átaladá az asszonynak:

– Itt van lelkem, majd délre nézz utánam...

és folytatá az ivást. A pugrisok valahogy megneszelték a dolgot és becs?dülének a ?Pacsirtához". Jelenlétük azonban nem érintette a derék férfiút, mert tovább ivott. Pedig ugyancsak észre akarták vétetni magukat, mert feléje kacsintgatának, mondván:

– Das ist der rabiater Kerl!

Az idegen lassankint felismerte a helyzetet, mert megismerte a társaságban a rezesarcú karvezet?t, aki nem éppen barátságos szemet meresztett reá. Néhány nagycsontú sváblegény is ott gebeckedett k?rül?tte és elárulá nem éppen békességes szándékait. Németül karatyoltak valamit, mire a korcsmáros csitítani kezdé ?ket. Ez csak t?zre cs?ppent olaj volt. A rezesorrú addig ágált, míg az egyik sváblegény oda nem hajított egy üres poharat az idegen asztalára. A pohár nagyot koppant, de nem tett kárt. Az idegen lehajtotta s?rét, megt?r?lte száját, kisimította bajuszát, aztán tempósan, lassan odaballagott az ellenséges asztalhoz és szó nélkül megcsapta a hajigálót, aki hanyatt vágódott székest?l. Erre aztán kit?rt a verekedés. Kopogott a s?r?spohár, cs?r?mp?lt az üveg, pattogott a káromkodás. Az idegen férfiú hagyta, hogy belecsimpaszkodjanak és az ajtó felé l?kjék. Ott aztán megállt, egy mozdulattal les?p?rte magáról a svábokat, aztán egyenkint kidobta ?ket az ajtón, mint a k?ly?kmacskát, mik?zben számolt:

– án – cváj, án – cváj...

Amikor kiszórta ?ket, a legnagyobb nyugalommal visszatelepedett helyére, mint aki elvégezte és pedig jól végezte dolgát. Aztán odaszólt a korcsmárosnak:

– S?rt...

A korcsmába betévedt Vasztl, a harmónikás és elkezdé nyekegtetni hangszerét, mely bánatosan szuszogott, mint a temet?be ballagó vénasszonyok. Vasztl opportunus ember vala és tekintettel a vendég magyar voltára, magyar nótákat cifrázott, pedig német nyafogóra illegett a keze. A magyar friss is úgy elnyúlt a harmónikán, mint a rétestészta és elszomorodott, mint a házaégett bugris.

A kocsma el?tt lassankint cs?dület támadt. ?sszever?dtek a gyerekek. Egy-két fehérszemély is keveredett k?zéjük, nehány ?reg polgár is meg-megállott az ajtóban és érdekl?dni kezdett, hogy mi is van nézni való azon, hogy valaki ingujjban s?r?zik és Vasztl muzsikál neki. A felvilágosítást aztán megkapta otthon, ahol elujságolták az esetet:

– Vadember... t?nkre teszi a békességet...

és aztán már sz?get üt?tt a fejükbe és elhatározták, hogy szólnak a policájnak, mely még búcsúnapkor se téved a Medve-utcába, lévén állandó a rend és zsinórmértékbe szabott a csendes élet. El?bb azonban várni kell egy kicsit, mert elvégre, amit az ember maga elvégezhet, nem bízza másra.

és az agyvel?kben megfogant a kérdés, vajjon merre lehet az er?s Tóni?

Erre gondolt az els? pillanatban a Pacsirta kocsmárosa is, de látván az óriás mennyiséget, melyet vendége fogyaszt, letett szándékáról. A vendég ugyanis rátért a borra. A jó nehéz sashegyire, mely sárga volt, mint a topáz és úgy csillogott, mint a betlehemi csillag háromkirályok éjszakáján. és nyelte nagy kortyokban, csettentett hozzá, mondván:

– A bor jó...

Délben, amikor az országúti templom harangja bemuzsikálta a tizenkett?t a Pacsirtába, megint megjelent az asszonyság:

– Na mi lesz, nagyságos úr?

– én itt ebédelek, Mári, – mondotta a derék férfiú, kinek már kiv?r?s?d?tt a homloka. Az asszony ismerte, tudta, hogy ilyenkor nem jó vele okoskodni. A nyelve lassú, de a keze gyors nagyon. és látván, hogy élete párja nem mozdul, hátat fordított, mondván:

– Csak dobna ki már valaki innen!

– Olyan ember nem n?tt Pesten, Mári!

A korcsmáros azonban titokban ellene beszélt és arra gondolt, hogy hogy kiszállítaná innét ezt a férfiút az er?s Tóni! Az ám az ember! Egész Budán nincs olyan, aki meg merne állani el?tte, ha haragszik, még a policáj is kitér neki, ha fel?nt a ?Noé bárkájá"-ban.

Az er?s Tónira gondolt Knill Erazmus is, a ragyabunkó karmester, kit meglazsnakolt vala ez a vadember csúfságosan. és elment, hogy megkeresse, ami nem k?nny? dolog, lévén május elseje és a budai kocsmárosok ilyenkor lek?tik a Tónit. A Tóni ugyanis ?rauzverfer" volt, akit alkalmankint ill? sallárium ellenében beállítának a rend irányában. ?t forintért úgy kihajította még a morva strázsamestert is, hogy magával rántotta a siltet. Az ilyen ember mindig kapós, hát még május elsején! Ilyenkor rálicitálnak a kocsmárosok, mint a kupecek a lóra.

De Knill Erazmus szívós ember volt, meg aztán, sajgott is a barack, melyet feje búbjára ültetett a vadember, a tekintély is kificamodott a Vizivárosban, ezt aztán helyre kell rándítani. Nyakába vette tehát a várost, bekukkantott a kiskocsmákba, ahol a csaposlegények széleset vigyorogtak, mondván:

– Na Erazmus, milyen volt a ?Pacsirtá"-nál a s?r?

Budán ugyanis gyorsan száll a hír és az emberek a mozgó hírviv?kt?l megtudják a nagy eseteket, melyek érdemesnek találtatnak arra, hogy az annálesekbe f?ljegyeztessenek. Ez a kiszóratás pedig illett vala a nevezetes események k?zé, lévén Knill Erazmus híres vezérportyázó, aki még soha nem fizette maga a s?rét...

Délután lett, mire megtalálta Tónit. A Nagydiófában m?k?d?tt, ahonnan pesti sportosokat kellett kiszórni. úgy hajította ki ?ket, mint a k?ly?kmacskát. A nehézsúlyú birkozók, az evez?k, a boxolók, a futók, a súlydobók akkorát nyekkentek, mint a megrúgott duda. Csak úgy sittyegett bel?lük a szusz.

Knill Erazmus éppen a munka k?zepén találta Tónit és láttára e baromi er?nek, f?lpislákolt benne a bosszúérzés.

– Ez majd elveri rajta a taktust!

Amikor a sportegylet ki vala ebrudalva, Tóni lehajított két spriccert és meghallgatá Erazmust. Méltányolva a sérelmet, mely diónagy és papagályszín? daganat alakjában puposodott az ?reg tar kobakján, hajlandónak mutatkozott a sérelem reparációjára.

– Hallottam róla, – mondá, – valami csiszlik!

– Rabiátus ember, Tónikám, meg fogod verni!

Tóni lenyelt egy újabb spriccert és mélázva így szólt:

– Ja, megverni az más... Megverni t?bb...

Tóninak ugyanis meg volt a maga tarifája. Szimpla ebrud tiz korona, pofozással egybek?tve húsz, megverés megállapodás szerint...

Nagy alkudozás után megegyeztek ?tven koronában.

– úgy megverem, – mondá Tóni, – hogy leped?ben viszik el...

A pénz felét leszurkoltatta el?re, aztán megigérte:

– Estére hét órakor arra nézek!

Knill Erazmus sopánkodott:

– De akkorára már nem lesz ott!

Tóni b?lcs ember volt:

– Aki reggel iszik, este is iszik...

és Tóninak lett igaza. Mert a mester lassankint hozzáidomult a Pacsirtához. Ivott, mint a szomjas f?ld, nyelte a bort és hajigálta a pénzt. Egynémely vizivárosi polgár bemerészkedett és látván, hogy nem esik baja, nekibátorodott és italozni kezdett. A Vasztl leszuszogta a német muzsikát, a kanári madár elkezdett sipolni, a korcsmáros meg a csapos hordották a s?rt és akkora l?n a szivarfüst, mintha meggyulladt volna a boltíves ivó. Gambrinusz ?felsége boldog szívvel itatta a szomjas pacsirtát és az országúti templomban hangos harangszóval búcsúztatta az id?t, mely száll-száll, mint az eltévedt madár...

Már hetet d?ng?tt a nagyharang és Popinka úr, a korcsmáros meggyújtotta az ivóban a petróleumlámpát. A sárgaszárnyu lángpillangó bágyadt fényt rajzolt a falakra és az emberarcokra, amikor kihajlott az ajtó (a régi korcsmaajtók kifelé nyiltak, a garázda vendég célszer?bb kiakolbólíthatása miatt) és belapult rajta a Tóni. Hatalmas, nagycsontu, bikanyaku ember volt, a tenyere akkora, mint két cséphadaró, a csontja ropogott, ahogy megmozdította karját. A Tóni m?g?tt felv?r?s?d?tt Knill Erazmus huszárnadrágszín képe s a szájában lógott a cigáró.

A Tóni megjelenése halk izgalmat keltett. A Vasztl rányaffintott a ?Geh'n wir nach Zlauderbach" kezdet? nótára, Popinka kétvonalas sashegyit csurrantott a korsóba, a kanári elhallgatott és a svábok arcára bizonyos kár?r?m ült és Horacsek, aki t?zmester volt hatvanhatban, kiszámította az ívet, melyben ez a garázda magyar ki fog szállani a túlsó ház elé.

Tóni lenyelte a bort, aztán megkérdezte Erazmust, hogy melyik az? Erazmus hangosan b?k?tt a pepitanadrágos felé, aki egykedvüen nyelte a bort. Mert már a bornál tartott. Az arca meg se rebbent, pedig tudta, hogy róla van szó. Lepattantotta a szivarja hamuját, azután muzsikus baritonhangon dalolni kezdett:

Német, német, kutya német

Furulya nadrágos...

Tóni megérezte, hogy ez a nóta neki szól és nagy szelindek ábrázata vérv?r?sbe gyulladt. A vendégek már ismerték és riadtan lapultak meg egy sarokban, mint a birkák. Csak az a rabiátus magyar nem mozdult, s?t oda vágott félszemével Knill Erazmus felé:

– No, ?reg, jó-e a tavaszi barack?

Erre Tónit elhagyta a türelme és odalendült az asztalához. A vendégekben megfult a lélekzet. Na most...

Tóni akkorát csapott tepsitenyerével az asztalra, hogy kiborult a bor. és hangja megreccsent, mint a tréntrombita:

– Hinaus, te betyár!

Jobb kezével áldozata után kapott, de az hirtelen visszaugrott. Elkapta Tóni kezét, egyet csavarintott rajta, bal?klével szemen durrantotta, úgy hogy a k?vetkez? percben a f?ld?n hempergett. Fel sem tudott tápászkodni, mert hat-hét nyakleves csattant meg arcán, aztán két gyorsmozgásu kar markolt a gallérjába s akkorát lódított rajta, hogy ott szedte ?ssze magát az utcán és tátogott, mint a szárazra került csuka.

Ekkora szégyen még nem esett meg rajta. Rémületében nem tudott mást mondani, mint síró, ny?sz?rg? hangon: policáj, policáj!...

A bennszorultakban megállt a lélekzet. Csodálkozva, tisztelettel bámulták az idegent, aki kiszórta a leger?sebb budai embert. Knill Erazmus térde remegett a rémülett?l, úgy hogy nem tudott kirohanni az ajtón. De nem volt szükség rá, mert a rabiátus magyar maga kínálta meg borral.

– Igyál ?reg az ijedtségre...

A kidobatás hire úgy szaladt keresztül a girbe-g?rbe utcákon, mint a pusztai t?z, a korcsmákból ?sszecs?dültek az emberek a Pacsirtához. Nem volt ugyanis k?z?ttük senki, akit a Tóni ki ne hajított volna vagy egyszer, vagy másszor valahonnan. és elj?ttek megcsodálni a csodaembert s akkora forgalom l?n, hogy Popinka még az anyósát is berendelte a sasadi dül?b?l, hogy segítsen hordani a bort.

és l?n nagy dáridó, hangos nagymulatság, csakúgy zúgott bele az utca. A polgárasszonyok hiába mentek a férjükért, az a fene betolakodott ellene lázította ?ket. Ott állottak nagy tanakodással a kapuban, hogy mitév?k legyenek? Az er?s Tóni már nem segíthet, a policájjal nem jó kezdeni. Valakit kellene keresni, aki er?sebb, mint az a lump, de hát van-e ilyen ember Budán?

Volt.

úgy félkilenckor egy barna lány lépkedett keresztül az utcán. G?mb?lyded volt, piros arcu, bársonyos nézésü. Akkora szeme volt, mint egy ?k?l és szeliden, csodálatosan tudott rajta nézni. Alig lehetett t?bb tizennyolc évesnél. Ruhája r?vid volt és félcip?je halkan koppant meg a k?veken. Finom kezty? volt kicsi kezén és a kalapja egyszer? volt, de finom. Az asszonyokban megállt a szó: ilyen szépet még nem láttak soha. Vajjon ki lehet?

A finom kis kisasszony óvatosan lépkedett a hegyes k?veken, aztán megállt a Szomjas Pacsirta el?tt. Kissé idegenkedve, kelletlenül kinyitotta az ajtót, egyet k?h?g?tt és cseng?, szép, melódiás hangon beszólt az ivóba:

– Papa, azonnal gyere haza!

Még dobbantott is a lábával. és a vendégek csodálkozva látták, hogy hogyan rokkanik ?ssze a virtusos ember. A hang megállt benne. Kifizette, amit egész nap ivott, aztán engedelmesen lépkedett lánya után, aki csak annyit mondott neki:

– Mondd, nem szégyenled magad?