Chapter 3 No.3

Ica a várba vezette a kalandor-csapatot. Manci csalódottan kérdezte:

– Miért j?ttünk ide? Hiszen itt senki sincsen...

Ica leintette.

– Manci, te nem értesz ehhez. Igenis, itt vannak azok, akikkel érdemes valamit kezdeni. Ezekben a házakban laknak a hercegek!

és bejárták az üres utcákat, melyekben felkopog az ember lépése, amelyekben végigterjeszkedik a csend. Boltíves kapuk torka ásit az unalomtól: sok évet és embert láttak hosszú életükben. és az évek, meg az emberek olyan egyformák, hogy megunják ?ket az ablakszemek, melyek hályogosak az aláhulló csipkefügg?nyt?l és csak este fényesednek meg, amikor kigyullad a csillárok lángja és két marékkal szórják kifelé a sugárt és fénypillangókat táncoltatnak a szemk?zti falon. Ica elképzelte, micsoda meleg kályhák állanak a sarkokban és mekkorát lehet aludni a csendben. Mert odahaza már hajnalban megszólal Primusz mester füttye, aki a kakasokkal kezdi a munkát. és a gyalu néha felvijjog a nedves deszkán, ilyenkor aztán megszakad a legszebb álom is.

és elképzelte, milyen pompásak lehetnek azok a meleg, boltíves fészkek, melyeken keresztülszárnyal a selyemruhasuhogás és amikor a zeng? szavu órák muzsikálni kezdenek, szelid álom száll a szívre. A k?bálványos, cimeres kapuk m?g?tt valami diszkrét némaság ült, a t?lgyfakapuk hallgattak és fényesre mázolt hintókat rejtegettek. Ica pedig bomlott a szép kocsiért, az ütemesen csattogó lovakért, szerette a parádésinasokat, akik után megfordultak az emberek.

Ahogy ott lépkedtek a kockak?veken, meg-meglebbentek a függ?ny?k, ezekben a hideg, cirádás palotákban mégis volt élet. Ica rámutogatott egyikre-másikra:

– Látod, ezt elfogadnám...

Manci helyesl?en bólintott. Neki nem terjedt a fantáziája tovább a hatszobás lakásnál, de a hintónak eléje tette az automobilt, melynek ülésén el lehet nyúlni kényelmesen, mint a macska. Stefi azonban ellentmondott. Neki elvei voltak:

– Ica, te nem vagy elég modern lány. én csak villában érezném jól magam.

A járómüvek kérdésében Mancival tartott és e k?rül nagy vita keletkezett. Elfelejtkeztek mindenr?l és belemelegedtek a beszédbe. Arcuk kipirult, szemük kiragyogott. Lábuk elé aranysz?nyeget terített a nap és a szél a bástyáról behozta ?lében a katonamuzsikát. A ritmus egyszerre fiatal vérükbe szállt, megrezdítette szivüket. Kimentek a muzsika után. A bástyán nyujtózott a tavasz és z?lddel csipkézte ki a gesztenyefákat. Emberek hullámzottak a sétálóuton és a pavillonban cseh katonák fújták a trombitát és valami cvikkeres karmester dirigálta a bécsi valzert.

Hogy alakjuk belerajzolódott a fasorba, minden szem rájuk tapadt. A férfiak csakúgy bámulták ?ket, mint az asszonyok. A szemekben meglepetés és bámulat égett, csodálkozás és kérdezés. Hogy vajjon kicsodák lehetnek? Idefenn ugyanis mindenki ismerte egymást. Akiknek kitértek és akikre alázatosan pislogtak, azok ott laktak azokban a palotákban, melyekre Ica úgy rájuk éhezett. Hosszún?vésü emberek voltak és a szemük a f?ldet seperte, mintha elveszített tallérokat kerestek volna. Pedig annál is drágábbat kerestek. Finomrajzu asszonyi bokákat, s ha találtak egyet, feljebb csusztatták nézésüket. Mert az asszony a bokájánál kezd?dik és a k?rme hegyén fejez?dik be.

Hogy a Primusz-kisasszonyok végigringatták magukat, azok a nyakigláb urak egyszerre megelevenedtek és nem restellték meggyorsítani hüv?s járásukat, hogy el?lr?l is megbámulják ?ket. Otthagyták asszonyaikat, akik ?rd?gpofáju kutyákat rángattak zsinóron és lenyelték szájuk szélét, nehogy a világ mosolyogni lássa ?ket. Amikor észrevették a Primusz-kisasszonyokat, ?sszenéztek:

– Vajjon micsoda emberek ezek?

és titokban ?sszehasonlították azokkal a vidám, mindig nevet? személyekkel, kik faszinházakban csicseregnek és akik megmentik ?ket nyáron attól, hogy feleségek legyenek.

De az ?sszehasonlítás nem állt meg. Ezek valahogyan mások voltak. Tisztábbak, szebbek, egyszerübbek.

Ica, meg Manci nem néztek sem jobbra, sem balra, mégis mindent észrevettek. és halk, gyors, r?vid megjegyezések pattogtak a szájukon:

– Láttad?

– Láttam.

– A lába...

– Csatahajó!

– A nyaka...

– Faschirozott...

Ez a megjegyzés egy f?hadnagyra vonatkozott, akinek a haja, szeme, arca egyszín? és fakó volt. Kezei a térdéig fityegtek és a jelentéktelen emberek kakaskodó ?nbizalmával billegett. Atillájának hosszú volt a nyaka, hogy eltakarjon hátul egynémely forradást. Az ilyen sebet nem párbajban kapja az ember, mondotta Manci megvet?en és amikor a huszár bemutatkozott, h?v?sen, fagyosan mérte végig. A három lány jéggé meredt abban a pillanatban. Schinoglné, aki f?lszuszogott a Medve-utcából lányai ellen?rzésére, legalább így beszélte. A szegény, fakó katona, mint a megs?rétezett barázdabilleget?, elrebbent mell?lük és zavartan p?d?rte bajuszát.

A lányok meg voltak elégedve a bemutatóval és Ica, aki a legjobb esz? volt k?z?ttük, magyarázni kezdett:

– Az els?, hogy észrevegyenek, a második, hogy megismerjenek... Aztán j?n a t?bbi...

Hogy az a t?bbi mit jelentett, azt elzokogta nekik naponta Primuszné asszonyság. Jelentette a jólétet, a gondtalanságot, a szabadulást. Abban egyetértettek mind a hárman, hogy otthon nem lehet sokáig maradni. Még Stefi is kit?rt néha-néha:

– Nem bírom itt ki sokáig.

Ica azonban rápirított.

– Te fogd be a szájad. Neked még négy éved van. Az els? a Manci!...

Ebben aztán megegyeztek valamennyien.

Valahogyan a vérükbe edz?d?tt a fegyelem, hogy egyiknek nem szabad a másik elé ugrania, pedig Primuszné asszonyság nem bánta volna, ha akármelyik kezdi. De Ica, aki a legeszesebb volt, leintette:

– Maga nem ért ehhez!

Ilyenkor aztán elhallgatott. Pedig ugyancsak lett volna beszélnivalója, mert Primusz mester lassanként kipoliturozta a kopott szekrényeket, kireparálta a foghijjas intarziákat és napokig hevert érintetlenül a gyalu. Mind sz?kebbek lettek az ebédek és a mester a ?Szomjas Pacsirtá"-nál rovásra szopta a mámort, mely megvigasztal mindenekért. és amikor hazaj?tt, nótára stimmelt szájjal, elkezdett beszélni arról a százfiókos szekrényr?l, melynek a rajza ott van a fejében és nem hal meg addig, míg ?ssze nem illeszti pompás diófából... és beszélt lángoló magabízással, lelkesedéssel:

– Hej, akkor látjátok csak miféle asztalos vagyok!

Egyel?re azonban nem láttak semmit. Csak azt, hogy Primuszné asszonyság csendes sóhajtozással kinyitogatja a szekrényt és kiveszi a szegényes aranyholmit, a smukkot, amelybe valamikor f?l?sleges pénzek huzódtak meg. és kék, meg sárga cédulák kerültek a kark?t?, meg az ?reg k?s?ntyü helyére, melyet soha nem viselt senki, úgy hogy egészen elbágyadtak benne a k?vek.

A lányok észrevették a csendes m?veletet és elkeseredtek. Kivált a Manci, aki a legérzékenyebb volt. és csendes megadással mondotta húgának:

– Te, én apróhirdetek! Belépek valahová!

Ica erre felpattant.

– Micsoda? Ilyen piszlicsári módon akarod kezdeni?!

és leszidta kegyetlenül. Odakergette az ablakhoz, amelyben haragosv?r?s muskátli lángolt és néhány bágyadt cinerária mutogatta sokszinü szirmát. Az ablak alatt férfiak sétáltak, jól?lt?z?tt fiúk, kiknek nadrágja úgy hasította a leveg?t, mint a g?zvés? a fát. A három lány megjelent egy-egy pillanatra a virágok m?g?tt: nem mosolygott, de nem is vágott szigoru arcot. Ica dirigálta ?ket, róla az volt a legenda, hogy már ?téves korában értett a férfiakhoz.

A legendában lehetett valami, mert az els? pillanatban tisztában volt a tereppel. Csak egy r?vidke percre hajlott a muskátli virágra és észrevett mindent. Csendes felhangon, mint valami hadvezér, kioktatta Mancit:

– Látod azt ott jobbról... Most megy el a Fekete Medve el?tt... Az nem számít, pedig a legcsinosabb. Csak írnok, de jól tud a szabója nyelvén beszélni... M?g?tte az a másik, jó lesz tartaléknak: fogalmazó a városnál. Az a pepitanadrágos utálatos, de melegen kell tartani. A Groll Fábián fia a Krisztinából.

Erre a névre bizonyos megillet?dést éreztek a lányok, mert Groll Fábián épít?mester volt és teleragasztotta a várhegy oldalát ízléstelen nagy hambárokkal és bérkaszárnyákkal. A gólyanyaku házak az ? keze alatt n?ttek és az üres t?zfalakra félholdat, meg csillagokat pingált cinóberrel. A félholdnak hegyes orra és éhes szája volt, mellyel vigyorgott, mint a timárok a szentmihályi vásár után. és az emberek azt mondogatták, olyan a nevetése, mint a szerencséskezü épít?nek, kinél nem volt gazdagabb ember Budán...

Fia titokban Garainak hivta magát, de a vén sváb el?tt nem merte megtagadni apai nevét. Nem is tagadhatta, mert úgy hasonlítottak egymásra, mint t?k a t?kre, veréb a verébre. A fiatal Garainak ugyanannyi szepl? lángolt az arcán, mint az ?reg Grollnak, aki büszkén jelentette ki:

– Az én fiam a legszebb fiú Budán. Minden szem szepl?je ?tezer forint...

Voltak tehát anyák, akik megvesztegették Gruberl nénit, Groll Fábiánnak ?reg cselédjét, hogy számolná meg a foltokat. Hozzátették, hogy csak finom b?r?n jelennek meg ezek a pettyek. és Gruberl néni kijelentette, hogy nagyobbfajta van háromszáz és kisebb lehet vagy kétannyi. A kisebbeket csak ezer forintra becsülték, de még így is kikerekedett a millió.

Garai-Groll valamelyik vasárnap délel?tt látta meg a Primusz-lányokat. úgy bámult rájuk, mint Szent Vendelin ?krei a püsp?ksüvegre. Az els? pillanatban akkorát dobbant a szive, mintha Fábián papa egy Garai névre szóló vizitkártyát talált volna megint. A lélekzete elfult és halszínü szeme megtelt csodálkozással. Igy nézhette az ?reg Groll az els? négyemeletest, az els? cinóberfélholdat, az els? csillagot a t?zfalon, az els? százezret a takarékban. Pedig azokon a dolgokon nem is volt semmi csodálkozni való: maguktól j?ttek. De ezeket a lányokat a tündérek küldték, akik néha megtréfálják az embereket. és Garai-Groll Gusztáv úr egyszerre lángra lobbant, mint a száraz r?zse ?k?rsütéskor. Nagy hájas szíve tovább kalapált és hol az egyiket bámulta, hol a másikat. Még Stefikének is jutott a bámulatból, pedig ? még nem volt számbavehet?.

Garai-Grollnak kett?s volt az élete, mint a neve. Az egyiket az ?reg Groll tartotta a kezében, aki voltaképpen a fián keresztül maga élvezte az életet. A szepl?s, nagyvállú gyerek azokba a kávéházakba és budai nagyvendégl?kbe járt, amelyekbe az apja dirigálta és – amelyekbe az ?reg járt volna, ha fiatalabb lett volna vagy harminc esztend?vel. Merev, sz?gletes leányoknak udvarolt, a Trost-kisasszonyokkal táncolt a l?vészbálon. Fagylaltot evett a régi Augusztnál és galambot tenyésztett a Zugligetben. Jó viszonyt tartott nagybátyjával, a kéménysepr?mesterrel és a t?bbi nagypénzü polgárokkal, belenyugodott abba, hogy egyszer csak el fogja venni a Trost Klárit, akinek majdnem ugyanannyit ért minden szepl?je, mint neki, s nem is volt sokkal kevesebb.

Az ?reg Groll meg volt elégedve a fiúval:

– Derék gyerek, nem félek kezére adni a pénzt!

Arról, hogy fiának – mint Garainak – második élete is volt, nem tudott. Talán megüt?tte volna nyomban a guta. Az a másik élet odaát folyt le Pesten, a kávéházban, ahova bécsi szabású ruhában és galambszín keszty?vel járt. és Pesten folytak le apró szerelmei, melyek elviselhet?vé tették budai énje életét. A kis Gloriett kék szeme már messzir?l nevetett, ha meglátta az ? elefántját, a szív-utcai háromszobás, lépcs?házra nyíló lakás diszkréten elrejtett mindent. Itt gy?ngy?z?tt a pezsg? és három szál cigány heged?lte Gloriett dalait, melyek arról szóltak, hogy nincsen szebb a szerelemnél.

és Garai hozzárikkantotta:

– A pesti szerelemnél!

A t?bbit már csak hozzágondolá. Hogy Budán nem érdemes szerelmesnek lenni, mert ott füstszagúak és szepl?sek a leányok és a nagybácsik arról beszélnek, hogy nincsen utálatosabb valaki a puccos asszonynál és a Horváth-kertben f?l kéne égetni a színjátszó bódét, mert megrontja az erk?lcs?ket...

Garai valósággal gy?l?lte Budát, a templomtornyokat, melyek úgy nyujtogatták nyakukat, mint a nagynénik, amikor észreveszik az utcán, az ablakokat, melyek mintha a Groll-rokonság és ismeretség kémked? szemei volnának. és Budán csendesen, illedelmesen lépkedett mindig, nem leskel?d?tt asszonyok után, s hálásan gondolt a vén Dunára, mely elválasztja Pestet Budától, hogy még a szele is nehezen tolakodik által. Meg volt gy?z?dve róla, hogy Budán nincsenek szépasszonyok és Gloriettek, a pezsg?, mit a Filában t?ltenek, hamis, a mosoly, mely az arcokra rajzolódik, savanyú és csak azért k?sz?ntik egymást az emberek, mert félnek egymás szájától.

Néha, amikor nagyon sok tüzet kergetett ereibe a pezsg?, megvallotta Gloriettnek:

– Budán nem lehet szerelmes az ember...

Arra gondolt, hogyha az ?reg Groll megúnná az életet és a Kriegspartit a Gerlicénél s elmenne lefeküdni a Farkasrétre, nyomban átalhurcolkodna Pestre, ahol van élet és van szerelem.

Amikor el?sz?r meglátta a Primusz-kisasszonyokat, megd?bbent. Ezek csak pestiek lehetnek. Nem merte nyomon kísérni ?ket, mert a Trosték túléberek voltak és éberségük miatt beleszaladna az ?reg Groll tenyereibe, melyek még kérgesek voltak a malteroskanáltól. Amikor azonban harmadszor is ugyanazon a helyen találkozott velük, nem bírta megállani. Messzir?l, hogy senki észre ne vegye, utánuk ballagott. és megállt a lélegzete, amikor látta, hogy eltünnek a vizivárosi sikátorokban, becsapnak a Medve-utcába, ahol aztán elnyelte valamelyik ház.

Hogy melyik, nem tudta megmondani, mert budai énje nagyon bátortalan volt, nem bírta elviselni a nagy kockázatot. De a szerencse még Budán is elkezd néha mosolyogni s ezúttal Frau Krisztin ?reg alakját ?lt?tte magára. Frau Krisztin laposat és alázatosat mosolygott:

– Oh, csakhogy erre is jár, Gusztl... nagyságos fiatal úr...

A vénasszony majdnem er?szakkal húzta be magához. Levelet kapott ugyanis valahonnan. Nyomban el?vette okuláriumát és nekiült a bet?knek. A mesterség azonban sehogy sem akaródzott menni, nem bírt a szarkalábakkal, melyek olyanok voltak, mint amikor a frissen hullott havon két szerelmes kakas vitézi tornára száll. Utoljára akkor olvasott írott bet?t, miel?tt Vampuska szakaszvezet? utoljára kért tíz váltóforintot k?lcs?n, hogy hazautazhasson Csehországba az anyja látására. Ott is maradt a gazember, ha nem is az anyjánál, hanem Viszkocsil Mária hajadonnál, kit feleségévé t?n annak rendje és módja szerint.

Az a levél ott sárgul valahol az almáriumban, bet?i elfakultak, az írásból nem látszik semmi, csak ez a két szó:

– 10 Schein Gulden...

Vampuska ugyanis megnyomta azt, amit fontosnak tartott és úgy látszik az egész episztolában egyedül a tíz sájn-forintot taksálta lényegesnek. Vampuska azonban szabályos, glédába sorakozó bet?ket vetett (a csehek már azid?ben is irodában voltak), ezek a bet?k azonban úgy d?ltek ide-oda, mint azok az emberek, kiket az er?s Tóni kiakolbólított a Szomjas Pacsirtá-ból.

Hiába er?lk?d?tt, hogy megfejtse, sehogy sem akartak szavakká illeszkedni. El szerette volna olvastatni a sarki f?szeressel, de ez a tekintély meg az üzlet rovására esett volna. Mert ugyan ki hisz az olyan kártyavet?nek, aki nem tud még a jelenben sem olvasni?

A fiatal Groll kapóra j?tt. Frau Krisztin bejáratos volt Fábián úr házához, aki hitt az álmokban és a csodákban, melyeknek magyarázója Krisztina néni vala. Rácsapván a fiatal úrra, mint a kánya, reábízta a nagy feladatot. Garai-Groll itt budai ember volt, és nem tagadhatott meg semmi szívességet a budai népekt?l. Egy szuszra elfújta a levelet, melyet Francen Magdolna asszonyság írt a ?Három Koroná"-ból. A levél r?vid volt és szólt vala imigyen:

Tisztelt Frau Krisztin. Látogasson meg valamelyik délután négy órakor.

Amikor Groll úr (a fiatal) befejezé az elolvasást, Krisztina néni keményen hálálkodott. De Groll úr (a fiatal) kettét?rte nagy hálálkodását:

– Mondja, Frau Krisztin, ki az a három gy?ny?r? lány, aki valahol itt lakik?

Krisztina néni égnek emelte szemét:

– A három galamb?! Oh, Gusztl, ha maga tudná!

és egyszerre kibuggyant bel?le a szó, mint a megfúrt hordóból a bor. Groll úr valami nagy melegséget érzett belül, a melle áthevült, a feje g?zben f?tt. Pesti és budai énje el?sz?r csaptak ?ssze, pedig ennek el?tte jól megfértek egymással. A pesti Garai azt mondta a budai Grollnak: én nem kezdek ki senkivel Budán, mert mit szólnak a Trost-kisasszonyok. A budai Groll ellenben nagyban fogadkozott, hogy itt tisztességes szándékról vagyon szó. és míg így vitatkozott egymással Garai és Groll, Frau Krisztin keményen fogadkozott, hogy az a három galamb olyan fehér, mint azok, melyeket Groll úr tenyészt a Zugligetben. Három búbos galamb, akikb?l jó feleség válhat, de arra is jók, hogy az ember, – hogy is mondjam, – megsímogassa az arcukat.

Groll úr olyan cselekedetre ragadtatá magát, melyet a pesti Garai súgott neki. Húsz koronát nyomott Frau Krisztin kezébe. Nem rossz jóban lenni ezzel a vénasszonnyal, aki becsoszog még a galambdúcba is és hozzáédesgeti a legszebbet, a legbúbosabbat.

Groll úr úgy találta, hogy Manci a legszebb. A legbóbitásabb, a legfehérebb, mert sehogyan sem hasonlított vala a budai kisasszonyokra, kik sz?kék és feszesre van fonva a hajuk. és ott leskel?dék félénken, bátortalanul a Medve-utca sarkán (a budai Groll félénk természet? vala), majd elszánta magát (ilyenkor f?lébredt a pesti Garai) és elsétált a Primusz-kisasszonyok ablaka alatt. Eleinte egyszer, majd kétszer és végül már nekibátorodva f?lhúzta Garai galambszín kezty?jét, rezedaszín? nyakkend?t k?t?tt és Muttermayer néni nagy d?bbenetére odacsatlakozott a rajongók k?zé, kik k?zül kivirított, mint a pipacs a búzából.

Ica vette észre el?sz?r Groll-Garai urat, Krisztina néni sietett beujságolni a legújabb lovagot. és amikor megjelent a Medve-utcán, mindig odaküldte az ablakhoz Mancit:

– Mosolyogj már egyet arra a szepl?s elefántra...

Manci engedelmesen hajlott ki a muskátli f?lé és a t?bbi lovagok nagy megbotránkozására Groll úr felé hintett egy óvatos, mégis meleg mosolyt. A t?bbi lovag, a f?hadnagy és a statisztikai számgyakornok gyül?lk?d? pillantást vetettek Groll urra s csodálkozva, érthetetlenül bámultak Mancikára. ?k még nem tudták, hogy minden szepl? t?bbet ér, mint a Medve-utca egy-egy telke házastul, mindenestül...

Hanem Frau Krisztin ugyancsak megd?bbent, amikor Groll úr (a fiatal) magára hagyta a levéllel, meg a húsz koronával. Nem a húsz korona d?bbentette meg, mert az ember nem attól a pénzt?l ijed meg, melyet a markába nyomnak. A Francen Magdaléna ijesztette meg. Ez a Francen Magdaléna gyanús hírben állott a budai polgárok el?tt. A Három Koronába nem is igen mertek kíséret nélkül engedni fiatal leányt. Azt beszélték a sikátorutcákban, a cikóriaszagu kávémérésekben, hogy Francen Magdolna galambokkal kereskedik.

Francen Magdolnának tánc- és illemiskolája volt. Nála még régi táncokat is tanítottak, amelyeket ?reg dámák és vén kisasszonyok is lejtettek valamikor a redutban. Popelka úr volt a mestere a táncnak és segédje Knill Erazmus álla alatt állandóan heged?t szorongatott, lévén meggy?z?dése a mesternek, hogy csak heged?re lehet igazán ringatódzni. Az egyik lábával a taktust verte, állával bólogatott, a heged? pedig nyafogott, mint az álmos gyerek...

A tánciskola csak szeptemberben nyilt meg az Ezüst Csillagban, de Magdolna kisasszony már a nyáron szétküld?tte a meghívókat. és bár féltették t?le leányaikat az anyák, mégis elküld?tték (nagy fedezet alatt), mert az volt a legenda, hogy a táncleckéken fiatal hercegek jelennek meg inkognitóban, na és az ember sohasem tudhat semmit. A szerelem már nem egyszer tett csodát.

Frau Krisztin felcsoszogott a várhegy oldalára, benézegetett a nyitott ablakokon, melyek m?g?tt szabályos élet folyt. Egyenletesen, mint az alvó ember lélekzete. Az asszonyok himz?rámára hajlottak és sokszínszárnyú pillangókat varrtak ki selyemmel, a leányok pedig etüd?ket zongoráztak, melyeket valamikor egy cseh karmester komponált és álmos ?szi délutánok hangulata ült a billenty?kre. Frau Krisztin szomorúan állapította meg, hogy az emberek nem változtak, csak ? lett ?regebb. Amikor Vampuskával sétálgatott az ?zvegyek utcáján, ugyanazok az etüd?k leveg?ztek ki az ablakokon és ugyanazokat a pillangókat hímezték az asszonyok...

A Három Korona ott állt az ?zvegyek utcájának homlokán, a bástyák alatt. Valamikor vendégfogadó volt és három korona begyeskedett a kapubolt f?l?tt. A három korona most is megvolt, de aranyozásuk lekopott. Lemosta az id?, lemosták a bús ?szi es?k, melyek nedves tenyerükkel csapkodják a házakat.

A Három Koronából eltünt a fogadós. Eltüntek a vendégek, a kocsiszínben nem vesztegelnek a pántos úrihintók, a szénapadlás ajtaján berozsdásodott a lakat és állandó lakók telepedtek meg a boltíves szobákban. ?reg kisasszonyok beszéltek naphosszat az Arapapagállyal, ?reg svarcvaldi órák kakukolták az elszálló id?t. Nehány pesti ember bújt meg a vén szobákban, remélvén, hogy a hitelez?k nem tudnak megbírkózni a hegymeredekkel...

Frau Krisztin tisztességtudóan k?h?g?tt Magdolna kisasszony ajtaja el?tt. Csak azután merte megnyomni a cseng?t, mely élesen berrent meg és az egyetlen új dolog vala a házban.

Magdolna kisasszony maga nyitott ajtót. Magas, g?mb?lyü személy volt, a haja színezüst, de s?r?. Az arca fehér és ránc nélkül való, de az ?regség rajta ült nyakán meg húsos kezén. Selypítve beszélt és rejtelmesen suhogtatta ruháját. Amikor bevezette Krisztinát a bels? szobába, Aralóra, a papagály elrikoltotta magát:

– Jó reggelt excellenc! Jó reggelt excellenc!

Magdolna kisasszony leültette Frau Krisztint s miután elhallgattatta az indiszkrét papagályt, beszélni kezdett:

– Frau Krisztin, három csodaszép gyerek van a maga utcájában!

– Három galamb, – mondotta Krisztin néni.

– Az a három galamb kellene nekem az iskolába. Hozza el ?ket ide. Tudja, a kegyelmes úr sokszor benéz a tánchoz. Minden esztend?ben kell, hogy keressek néhány szép gyereket, akik ?szt?ndíjat kapnak. Tudja, a kegyelmes úr nagy gavallér és szereti a szépet...

Krisztina néni kimerít? tudósítást adott. Amikor elment, Magdolna kisasszony bankjegyet csúsztatott a markába, Aralóra pedig recsegve trombitált:

– Au revoir excellence! Au revoir! Au revoir!